Rebii novellája

FLOWERS


-Ha tudtad, hogy egyszer vége lesz…ha érezted, hogy csak álom lehet, ha minden amit szerettél ebben a világban, egyszer csak arra hivatkozva, hogy már nem szeret, és az eddig csak szórakozott, kisétál az életedből, te sem fogod máshogy érezni magad, mint most én. Hogy mi ez az érzés? Megmagyarázni nagyon nehéz…ezt meg kell élni. De én senkinek sem kívánok olyan rémes órákat amiket én akkor abban az évben megéltem. Még most is nehéz elhinnem, hogy itt van velem…és már tényleg nem hagy el soha de soha többé. Tudod…igazán nehéz volt. De az élet nehézségek és akadályok nélkül soha nem érne ennyit mint most. Az emberek élnek, és megdolgoznak a napi…
- De anyu! Ha az emberek küzdenek a pénzért…és olyan gazdasági micsoda van akkor…?
- A te Alice nénikéd miért fosztja ki naponta a plázát? Ez egy igen érdekes kérdés…Renesmee tudod…
- Nehogy az legyen, hogy Nessie se szeressen vásárolni! Bella ha bemered neki mesélni, hogy a vásárlás rossz akkor én…
- Azt merd meg!
- Edward tudod, hogy én az ilyesmit nem…


- Gondolod komolyan? Nos igen. Tisztában vagyok vele. És, hogy mit szólnék ahhoz, hogy a lányom is olyan vásárlás mániás legyen mint te kedves…kis…
- Edward Antony Mason Cullen!!!
Mindig vicces így nézni, ahogy azon veszekednek, hogy mi legyen velem. Olyan érdekes, ahogy apu és Alice veszekednek. Anyu is nagyon élvezi, néha azt hiszi az ember, oh bocsánat vámpír, hogy leesik a kanapéról, és nem is egy felnőtt nő, hanem, egy kis tizenéves, aki nem bír magával.
Ha megkérem aput, vagy anyut, hogy meséljenek nekem magukról, és hogy milyen volt amikor anyu még ember volt. Szívesen belekezdenek, és egy ideig boldogan mesélnek, de aztán egy résznél mindketten magukba zuhannak, és elkomorodnak. Nem is mondják tovább. Ez elég idegesítő. Majd megkérem Alice-t hogy akkor mondja el, ha már anyuék nem hajlandóak. De megértem. Nem lehetett könnyü.
-Tudod Alice, ennél kisebb és idegesítőbb már nem lehetsz!
-Ezt már jó párszor elmondtad, és tudom, hogy mit akarsz csinálni…Ne Edward neeee…hééééé…Eeedd…wwaard…neee engedj eeel…
Alice nevetésétől zengett a ház…olyan volt mintha 1000 meg 1000 ezüst harang csilingelt volna. Persze…erre az egész családnak le kellett jönnie.
-Mi az? Már megint Nessien vesztetek össze?- kérdezte Rose, majd hogy még élethűbbé tegye, mennyire unja már, színlelt egy ásítást.
-Igen…mindig rajtam verekednek…
-Kicsim ez nem verekedés, csak csikizem…-nevetett apa.
-Mintha én ezt nem látnám, csak tudod nem kell miattam összevesznetek, én azt hiszem hogy majd tudom saját magam írányítani a sorsomat.
- De szívem…9 éves vagy éppen…-karolt át anya.
-Renesmee, még ráérsz a jövöddel. Tudod örökké élünk…-kezdte el a mondatot Esme.
-Tudom. De ha esetleg nem tudnátok, pedig tudom, hogy tudjátok, hogy még 1 és fél év és 17 leszek. Nem kell kisgyerekként kezelni, mivel amint az látszik nem vagyok az.
-A kicsi lány bekeményít…
-Emett…
-Jó jó tudom…
Mindenki pontosan tudta, hogy bár még csak 9 vagyok, de elég egy érintés, és olyam képeket tárok a szemük elé, amit nem biztos, hogy újra látni akarnának.
-Kimegyek egy kicsit.- mondtam és láttam, hogy apu már mondaná is, hogy hova? meg az általános kérdéseket, ezért gyorsan megszólaltam.- Csak a rétemre megyek. Egyedül.- tettem hozzá.
-De ha nem jössz…
-Akkor sem kell utánam jönnöd, hallod a gondolataimat, Jasper érzi az érzéseimet, Alice meg látja a mi lesz velem. Nem kell apa, de komolyan.
-Rendben…-mondta és sóhajtott egyet. Én meg már kint voltam a szabadban.
1 hónappal azelött találtam egy rétet…nem ez nem az a rét amit apu meg anyu tart fent magának, nem…ezt én találtam Jacobbal. Ugyan ez is tele van virágokkal, de még sincs olyan varázsa mint a másiknak. Jó, talán a többieknek nincs, de nekem igen. A sok kis ibolya, és százszorszép, olyan sok színben, hogy az elképzelhetetlen, egy nagy színes lufikötegre emlékeztet. És van még valami amiben különbözik. Ez közel sem olyan nagy, és még csak nem is hasonlít egy körre. Távolról sem. Szabálytalan alakja van, és kicsi, de pont ez fogott meg benne. Én nem gondolkozni jövök ide. Hanem, hogy vagy csak játszak, vagy figyeljem az élőlényeket, vagy csak egyszerüen hanyatt fekszek, és bámulom az eget. Már ha nem esik az edö. És pont most nem esik. Ami pedig még jobb, az az, hogy szikrázóan süt a nap. Az én bőrömön nem törik meg annyira a fény, mint a családom többi tagjáén. Csillog az enyém is, de nem olyan intenzíven.
Nem értem, hogy mért kezelnek néha úgy mint akinek kétszámjegyü az IQ-ja. Pedig nagyon jól tudják, hogy ugyanannyi az értelmiségi szintem, mint nekik. És kezd nagyon is zavarni.
Most is csak lefeküdtem, a még hamvas virágok közé, igen…nos hála az esőnek kicsit nedvesek a növények, de engem nem zavar. Az égen hatalmas fehér bárányfelhők úsztak. Hála a nagy kreativitásomnak, egész sok mindent megláttam. Integető kezet, teknőst, szívet, és óriás állatokat. Sőt még egy hatalmas tulipánt is felfedeztem. És amikor megláttam egy kutya fejet, mosolyognom kellet, mert eszembe jutott Jacob. Ők most valahol északon vannak. El kellett menniük, nem tudom hova, azt nem mondta. Csak annyit, hogy nagyon fontos. Majd ha visszajön eljövünk ide együtt, és megint játszunk. Őrülten hangzik, hogy az előbb még arról beszéltem, hogy mennyire lekicsinyitenek, most meg a játszás örömeiről tartok kiselőadást. De én nem olyan játszásról beszélek. Imádom a sebességet, és olyan jó amikor a virágok közi huppanok. Természeten Jacob hátáról.
Hirtelen neszt hallottam. De nem ijedhetek meg, mert akkor apa rögtön jön. Csak egy állat. De amikor egy velem egyidős fiú lép ki levelekkel a hajában a bozótból, már tudom, hogy nincs mitől félnem, mivel nem is állat és nem is olyan…ami kárt tehetne bennem. Felültem és odaintettem.
-Szia!- mosolyogtam.
Csak áll ott és néz. Úgytünik felméri, hogy…mi? Mit mér fel? Ez…nem ember. De viszont van szívverése…nem lehet, hogy olyan mint én? Nem…de mégis.
-Ömm…Szia.- köszön végül vissza. Úgylátszik ő se tudhat többet nálam.
-Gyere ide. . mondtam neki, és reméltem, hogy tényleg idejön. És hogy megnyugtassam, és aztán mindent csinálok, csak nem bántom, megajándékoztam, egy a legédesebb mosolyaim valamelyikével. Olyan furcsa türkiz szemei azonnal meglágyultak, és elindult felém. Fekete göndör, haja csillogott a nap fényében. Tényleg csak 9 vagyok, de meg kell hagyni, gyönyörü arca van.
-Te is annyira össze lennél zavarodva mint én?- kérdezte mikor 2 méter távolságra ért tölem.
-Valószínüleg, ha nincs igazam dilinyósnak fogsz nézni, de meg kell kérdeznem. Vám…
-Hogy vámpírokkal élek? Igen. Kikkel élhetnék. És én is kérdeznék valamit. Igaz nem hal…
-Nem persze, hogy nem halhatatlan gyerek vagyok. És ho…
-Hogy kerülök ide…most költöztünk ide apával, és a testvéremmel.
-És az any…
-Az édesanyám? Igen, ő meghalt amikor megszülettem. De a tied is.
-Nem.
-NEM?
-Igen nem. Anya él és virul. Vagyis nem ez így nem teljesen igaz. Amikor megszületem, anyu majdnem belehalt,de apa átváltoztatta. Tehát már nem él, de a lényeg a lányeg.
-Most hogy hogy, hogy egyedül vagy itt, hisz még csak…
-9 éves vagyok. Ahogy te is. Én is kérdezhetném nem gondolod?! Amúgy azért vagyok itt egyedül, mert nem képesek úgy kezelni, mint egy nagyobbat, gyereknek tartanak.
-Mert az is vagyok.
-Csak úgy tájékoztatlak, te is!
-Jó, jó tudom. És csak elakartál szabadulni otthonról?
-Jó indok nem?
-De. Nos, én is emiatt vagyok itt! Csatlakozhatok hozzád?
-Persze, ha nem lesz az én hajam is leveles.
Végignézett rajtam. Bronzvörös hajam laza hullámokban takarta a hátam. Már a fenekemig ért.
-Ezt megígérhetem. Kár lenne érte.
Hogy hogy értette, azt már nem tudtam meg. Leszakított egy hófehér ibolyát. Igen ibolyát. Nagyon ritka. Hát ő pont mellé ült le, és a hajamba tűzte.
-Amúgy Will vagyok.
-Renesmee.-motyogtam, és egy sóhajtással hátradőltem.
Bár még csak csak 9 voltam, biztosan tudtam, hogy ez valaminek a kezdete. A csodálatos Kezdetete.


-Hölgyeim és uraim lehet tapsolni!- hajoltam meg színpadiasan a családom előtt.
-Hogy lehet, hogy még emlékszel rá, szórol szóra?
- Tudod, Will veled kapcsolatban minden egyes szót megjegyzek!-mosolyogtam szerelmemre, és gyengéd csókkal ajándékoztam meg. – Nem volt az olyan régen…úgy 1 és fél éve…
-Kicsim, nem hittem volna még akkor, hogy ez lesz a vége!- nevetett apa.
-Én pedig mindvégig tudtam! Tudtam, hogy a kicsilány is olyan lesz mint Edward meg Bella! Tudtam, hogy minden szabályt megfog majd szegni!- hahotázott Emett.
-Én nem is szegtem meg a szabályokat!-csattant fel Bella.
-Neeem! Csak éppen az életedet kockáztattad azzal, hogy az én bátyámat választottad!- vigyorgott Alice.
-Jajj Alice…ennyi idő elteltével nehogy átállj az Edward oldalára!
-Nem dehogy, csak azt mondtam amit Edwardtól hallottál volna.
-Tudom…nem lehetséges, hogy egyszer is Edwarddal érts egyet!
-Igaz.-helyeselt mindenki. Mire az erdő nevetéstő zengett.
Ez volt az én, a mi történetünk. Nem olyan szívszaggató, mint az anyuéké, de nem is kell, hogy az legyen. Mint azt mondtam, Alice-ből kiszedtem az igazságot, és csak könyörögni tudtam, hogy az én szerelmemnek ne kelljen ilyet megélnie. De azt biztosan tudom, hogy kibírtam volna. Kibírtuk volt.

Fine