Rebii novellája :D

Sajnálom Rebii hogy elmaradt a verseny de azért megérdemled hogy felrakjam a novelládat mert szerintem nagyon jó lett :D(L)


„ Bella”

Karácsony. Azt hiszem, amíg ember voltam, nem igazán szerettem, ha ajándékokkal halmoztak el. De ez már csak egy régi, ködös emlékfoszlány. Ma már, sokkal jobban szeretem a karácsonyt, mint ünnepet. Igaz, a drága, és teljesen felesleges ajándékok már a könyökömön jönnek ki az elmúlt évek hálaadásai miatt, de a lányunk láthatóan élvezi. Alapjában véve szereti, ha körül ugrálják, és ilyenkor… egy ilyen nagy ünnepkor… nem tud megülni. Mivel én vagyok az egyetlen egy, aki nem szeret vásárolni, engem bíztak meg azzal, hogy foglaljam le Renesmeet. Nem mintha gondot okozna. A városban sétálgatás, nincs az utálni való dolgaim listáján. Élvezhető a séta a boltok között, ha vámpír, vagy, így nem fagynak le az ujjaid, és a még tudjátok mitek, meg persze, ha nem kell bemenni a boltokba, csak távolról csodálni a csillogó, ráadásul, nagyon- nagyon drága kirakatokat. Viszont nem kell leöltözni bikinibe, amit alapból nem tartok a szekrényemben, nos, az nagyon feltűnő lenne az emberek között, akik hatalmas téli kabátokban, kötött sapkákban, és sálakban fagyoskodnak az utcán.
- Anyu, mikor megyünk már haza? – lenéztem a lányomra, és mielőtt válaszoltam volna, szemügyre vettem, derékig érő, erősen hullámos, bronz haját, mogyoró barna szemeit, feltűnően gyönyörű arcát, és nem utolsó sorban, a mély mályva kötött sapkát a fején.
- Ha minden igaz, mehetünk. Alice nénikéd, már biztosan végzett. Holnap vele, és Jasperrel jössz ki sétálgatni, oké?
- Éljen! Akkor be ismehetünk a boltokba!
Nem hagyott teljesen hidegen, hogy ennyire rajong a boltokért, a vásárlásért. Meg, nem is mondanék neki nemet arra, ha olyan nagyon a Plázát akarná járni. Hisz, ki tudna nemet mondani, egy ilyen édes, és ennivaló kislánynak? Senki.


„Renesmee”


- Ma sokkal jobb sétában lesz részed! Be is megyünk a boltokba, nem csak a kirakatokat csodáljuk! – nevetett rám Alice, és kézen fogott.
- Ha egy mód van rá, a kocsiban férjenek el a cuccok. Karácsony, még csak este lesz. – szólt ránk Edward, egy pillanatra sem nézve fel, a számológépből, amit a kezében tart, már… nem is tudom… nagyjából két napja.
- Visszafogom majd. – ígérte a nagynéném.
- Hogy- hogy te fogod vissza? Kicsim, figyelj oda Alice-re. – mondta nekem, anyu, mire a nénikém felhorkant.
- Bella, az egy dolog, hogy szeretek vásárolni, de nem kell telhetetlennek tartani. Mire tanítod, te ezt a kis angyalkát? – nevetett.
Mindig olyan jó hallani, milyen jókedvűek. Szeretem őket, viszont szeretnek. Ilyen egyszerű. Nagyon érdekes figyelni, hogy mikor milyen reakciót vált ki belőlük a vicc. Általában mindig nevetnek a végén, de amikor Emett viccel, nem mindig az a vége. Olyankor legtöbbször bosszút esküsznek egymásnak. Meg olya nagyon értelmetlen fogadásokat kötnek a másikkal. Amiből… a bácsikám mindig vesztesként kerül ki.
Már megszoktam azt a vezetési stílust, ahogy a családtagjaim vezetnek, de tegnap anyu (mint mindig) nagyon lassan vezetett, ahhoz képest, ahogy a nénikém vezet, ezért kicsit szokatlan volt, megint 180-al száguldani az országúton.
- Na, kicsim merre megyünk?
- Szeretnél enni egy kis sült gesztenyét. – mondtam vigyorogva. Ez egy olyan édesség, amit csak ilyenkor karácsonykor lehet kapni. Viszont, nagyon jó illata, és íze van.
- Persze. Jasper ott marad veled, nekem el kell szaladnom valamiért.
Ha Alice-nek el kell szaladnia valamiért, attól függ mi az a valami, gyorsan vissza is szalad. Jasperrel nem lehet csak úgy elbeszélgetni az időt. Vele „mindent” nehéz csinálni. Én attól függetlenül még nagyon szeretem.

Egy kevésbé zsúfolt üzletsort választottunk, mellette egy parkkal, és mindennél jobban várt gesztenyével, a gesztenye árussal, természetesen. Miután a nénikém elhajtott, elindultunk az én édességem felé, ami már készülhet arra, hogy a hasamban landol.
A gesztenye meleg volt, és édes. Leültünk az egyik padra, és mivel a kísérőm nem a szavak embere, csendben fogyasztottam el. Nem bántam.
- Egy kicsit sétálhatok, arra? – mutattam abba az irányba, ahol egy csúszda teteje tűnt fel. Imádok csúszdázni.
- Rendben van. De ne maradj el sokáig. Alice, ha minden igaz, nem sokára itt lesz.
Meg sem várva a válaszát futottam a finom porhón. Apró lábaim, ugyanolyan apró lábnyomokat hagytak. A kicsi, hideg, fehér pelyhek, elkezdtek hullani, megállíthatatlanul, a föld felé. Kinyújtottam a nyelvemet, és vártam, hogy egy feledkeztem magamról. Kicsit messzebb kerültem a játszótértől, mint gondoltam. A fák már kicsit alacsonyabbak voltak, az ösvény kevésbé kijárt. Ami pedig kikandikált a faágak közül, vastag jégtakaró borította. Néhány méter után kiértem a fák közül. Egy hatalmas fehér tó képe terült el előttem.
- Hé, te!
Felkaptam a fejemet az érdes férfihangra. A 40- es évei közepén járó, kopaszodó férfi pont felém tartott. Derékban nagyon erős volt, de gyorsan közeledett.
- Mit akar? – nem épp az a udvariasság beszélt belőlem, amit anyu és apu belém sulykolt, de mit tehettem volna?
Ahelyett, hogy válaszolt volna, elkapta a karomat, és elkezdett húzni. De nem számolt azzal, hogy én erősebb gyerek vagyok, mint amilyennek látszom. Nem engedtem magam, mire elengedte a kezemet, én pedig lendületből hátra estem. Pontosan rá a tó jegére. Hallottam, hogy megreccsen a súlyom alatt, de a parton a férfi áll, és továbbra is figyel, arra nem mehetek.
Hallottam, hogy ha az ember megosztja a súlyát, kisebb az esélye a jég beszakadásának. Négy kézláb vonszoltam magam a tó belseje felé, hátha nem jön utánam, és a jég is egyben marad. De tévedtem. A fickó rálépett a jégtakaróra, pont oda, ahova én is estem, és így a jég azonnal tovább repedt. Két részre szakadt. A támadóm gyorsan visszalépett, és eltűnt a fák között. A tó jege viszont megállíthatatlanul repedt, és repedt. Visszaszámoltam. Egy… kettő… három…
Hideg, és nedves volt a tó fekete vize. A vastag kabátom hamar átnedvesedett a hajammal együtt, és csak a mély felé húzott. Elmerültem. Egy vékony alak sziluettjét láttam a jégen keresztül, és a következő pillanatban két márvány kar emelt ki a végtelen vízből.
- Mit kerestél te itt?
A válaszomat már nem hallhatta. Teljesen átfagytam, ráadásul úgy reszkettem, mint akinek rohama van.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy kocsiban vagyok, és a hőség miatt verítékezem.
- Oké, oké… ez már túl meleg!
- Hál’ istennek, jól vagy!
- Köszönöm. Mi lett volna, ha nem érsz oda időben?
- Erre még csak ne is gondolj.
- Nem is.
- Alice…
- Igen?
- Te vagy az én angyalom… aki vigyáz rám… igen… egy őrangyal…
Majd elsötétült minden.